
A mai napon némi előzetes mérlegelést megelőzően reggel megjelentünk az
Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrumban, hogy Hajdú Krisztina doktornő elvégezze a 12. héten esedékes genetikai UH-t, valamint, hogy biopsziás úton mintát vegyen a méhlepény bolyhokból (chorionbiopszia).
Az intézmény magánkézben van, így természetesen fizetnünk is kellett a vizsgálatért (50eFt). S bár megtehettük volna, hogy a I. sz. Női Klinikára megyünk, ahol mindez OEP finanszírozott, végül Hajdú doktornő biztos keze mellett döntöttünk. Az ok viszonylag prózai, több hozzáértőt kikérdezve arra jutottunk, hogy a doktornő gyakorlottságát az országban senki sem tudja felülmúlni. Ugyan a kockázati tényező nem magas (1%), de ha ennél is lejjebb lehet tornázni, akkor én még nagyobb biztonságban érzem magam - bár nem vagyok egy agyonaggódós típus. A klinikákon főleg amniocentéziseket (magzatvizes mintavétel) csinálnak, tehát nem a számomra adekvát vizsgálatban gyakorlottak. Az általam kikérdezett orvosoknak ugyan egy rossz szava sem volt a klinikákon zajló vizsgálatokra, de arra a kérdésre, hogy "a saját feleségét hová vinné?", egyöntetűen Hajdú doktornő volt a válasz.
Egyébként a vizsgálat lehetett volna picit költséghatékonyabb, ha az AEK-ban veszi le a doktornő a mintát (mert ez a lehetőség rendelkezésre áll még ingyen, csak a nem-meghatározást nem tudják ott megcsinálni) és én megbízok egy céget a nem meghatározásával. Ez esetben 10-20e forintból meg lehetett volna úszni a dolgot, viszont akkor nincs kromoszómavizsgálat és az orvosok eleve fáztak attól, hogy túl sokat utazik a minta és ha sok a szereplő, nagyobb a hibázás lehetősége.
Tehát reggel 8.40-kor bevonultam Gergővel együtt. Először elmondták, hogy pontosan mi fog következni, aztán még együtt vetettünk egy alapos pillantást az odabent fejlődőre, majd a Gergőt kiküldték, hogy relatíve steril körülményeket biztosítsanak (no meg hogy ne kelljen ájuló apuka felmosásával bíbelődni :D).
A hasamat lemosták azzal a randa sárga löttyel, amitől aztán napokig úgy nézek ki, mint aki répát evett, mielőtt a szoliban odaégette magát, kicsit körbetapasztgattak steril papírokkal és indulhatott a szurkálás. Először kaptam egy lidokaint jó mélyen beszúrva. Ennek elvileg feszítő érzése kellett volna legyen, de ez elmaradt, majd hipp-hopp betolta a doktornő a rövid, de vaskosabb bevezetőtűt. Na ez már tényleg nagyon bizarr volt, mert a szemközti hatalmas LCD monitoron láttam, ahogy közelít a magzatburokhoz a tű. Előtte picit megállt, ekkor a doktornő ismét jelezte, hogy na akkor most jön a rövid, villanásszerű erős fájdalom, amikor átszúr a burkon, de szerencsére ez az érzés is kimaradt. Így csak a szürreális emlék maradt vissza, hogy betolja a legalább 20 cm hosszú fecskendővel ellátott tűt és "tunkolva" elkezdi felszívni a mintát. A tűt háromszor vezette be, mert biztosra akart menni. Ha nincs minőségben felhasználható szövet, akkor ismételni kellene a biopsziát, ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni a kockázatosság miatt.
A csapat rendkívül profi volt, ahogy kinyert egy adag mintát, úgy nézte a kolléga mikroszkóp alatt, hogy használható-e.
Azért is volt szükség nagyobb mennyiségű mintára, mert a nem-meghatározás után, ha kiderült, hogy a magzat fiú, akkor azt tovább kell vizsgálni DMD-re. Ha lány, akkor nem foglalkoznak vele tovább, hanem jó szerencsét kívánnak.
A mintavétel közben az aszisztens folyamatosan nézegette a babát is és többször mondta, hogy éppen mit csinál a magzat és, hogy tökéletesen biztonságban van, jól érzi magát. Ez persze látható is volt: szopta az ujját vagy kalimpált kicsit a lábával.
A procedúra után volt még egy kis méricskélés, hogy tetszetősek-e a méretek, majd a doktornő közölte, hogy ránézésre mintagyermek pihenget odabent. Hát úgy legyen!
Kis pihenés után hazamentünk a Gergő pedig a kézbekapott anyaggal elnyargalt a Gyáli útra Karcagi doktornőhöz. Nagyon kedves volt és mondta, hogy igyekeznek gyors eredményeket produkálni szükség esetén.