Nagyon régóta készülök a témakörben összeszedni gondolataimat és érzéseimet, de nincs könnyű dolgom, mert sokszor az az érzésem, hogy kapcsolatuk napról-napra változik. Miskoban az érkezés kitörő lelkesedése, szeretete és bája szépen átalakult féltékenységgé, akármennyire is próbálkoztunk kezelni a helyzetet. Az elmúlt egy évben így több dolog is hullámszerűen változott benne, bennem. Volt, hogy a legjobb testvérnek gondoltam és volt, hogy fájdalommal néztem egy pillantását is, mert néha tényleg az az érzésem, hogy ha lehetne szemmel ölni, akkor ő biztosan tudna.
Ősszel még azt gondoltam, hogy a texasi út segíthet a lelkének abban, hogy egy kicsit azt érezze, most csak rá figyelünk, de végül ez nem sült el túl jól. A rengeteg program rendesen lemerítette és hazatérve az időeltolódási küzdelmekkel megtűzdelve, teljesen kezelhetetlen arcát mutatta. Később, a költözés és az oviváltás, az élet visszaterelése a napi rutinok medrébe szépen helyrehozta. Azt is látom, hogy ha én jó formában vagyok, akkor ő is jobb formában van. Olyankor mindketten türelmesebbek vagyunk és végeredményképpen Jónással is rendesebben bánik.
Most éppen ott tartunk, hogy a múlt hét, szülői felügyelet nélkül egyértelműen jót tett. Bár az 5 nap sok volt, mert a harmadik nap végére elfáradt a felelősségtől. Történt ugyanis, hogy montenegrói utunk látszólag komplikált logisztikai manőverré fajult, alapvetően abból az okból kifolyólag, hogy a fiúkat meg szerettük volna kímélni a hosszú autózástól, ugyanakkor a Budapest-Podgorica repjegyárat irreálisan magasnak találtuk. Így végül Gergővel és Bodzával kényelmes tempóban és eszperantista stílusban leautóztunk délitáliába, ahová a fiúk utánunk repültek és együtt kompoztunk tovább Feketehegyre.
Vagyis a szülők autós kalandjai közben a fiúk egy csokorra való nagyszülővel múlatták az időt Budapesten. Miskotól azzal búcsúztunk, hogy most ő a férfi a háznál, neki kell vigyáznia Jónásra és segíteni Babciának, hogy minden rendben menjen. Három napig szépen ment a dolog, vigyázta a kisebb minden lépését otthon és házon kívül. Tápszert készített (be is tette a mikróba 4 percre...), odafigyelt, hogy Jónás ne kerüljön a "kislego" környékére és beállította a lélegzetvételt a felnőtteknél, csak hogy mindenki pontosan tisztában legyen a dolgával. :)
Aztán negyednapra elfáradt, ami utazási lázzal is párosult, így persze Jónás ismét sokszor húzta a rövidebbet...
S amikor azt mondom, hogy hullámzó, akkor pl. arra gondolok, hogy a tengerpartra érkezés annyira boldoggá tette, hogy ismét előbújt a jótestvér és együtt mókáztak a medencében.
Vagyis a napok mos úgy telnek, hogy egy-egy "darabosabb" megmozdulást követi a közös játék - mert már ilyen is van végre - leginkább a medencében vagy a közös olvasás a kanapén, amelyet Jónás egyre türelmesebben hallgat és láthatóan már vannak kedvencei is.
De a legjobban most az szeretem, hogy megjelent a huncut cinkosság. Persze leginkább olyan pillanatokban, amikor nekem éppen nagyon komoly képpel kell rendreutasítanom a szieszta-huligánokat. Vagyis épp nem mosolyoghatok egy jót rajta, pedig nagyon szeretnék, mert ilyenkor a legédesebb mindkettő. Ahogy Misko "elkaplak"-ot ismételgetve közelít görnyedve az ágyhoz, Jónás pedig már előre (konkrétan) fetreng a nevetéstől. Vagy ahogy ma összevillant a szemük miután rám néztek és simán folytatták a bohóckodást.
Misko KAFO-ja egyelőre az "éjjel-hordós" változat, ám ez is okoz némi fejtörést abból a szempontból, hogy pl. egy meleg nyári éjszakán hogyan viselje a nélkül, hogy reggelre ne úgy nézzen ki a bőre, mint 70 éves bácsika egy délelőttnyi Lukács fürdő után. S ha ehhez még hozzáteszem, hogy a lábán már régebben is volt ekcéma féleség néhány rosszul megválasztott zokni és cipő után, akkor egyértelmű, hogy az ember agyal egy picit azon, hogy mit húzzon rá második bőrnek.
