Kezdetnek szögezzük le: nem szeretek az őssejtekről írni. Ingoványos terület, amivel még akkor is kapok hideget-meleget, ha tényleg csak érintőlegesen foglalkozom a témával. Márpedig másként nem is tehetek, hiszen bonyolult szakterület, ezernyi felfedezetlen dologgal és számtalan tévhittel, csúsztatással és sajnos nem utolsó sorban, sarlatánsággal.
A mai hír persze távol áll ez utóbbitól, mert egy DMD körben közismert kutatónő publikációjáról szól. Rita Perlingeiro nevét először 2008-ban hallottuk (itt) amikor még csak ismerkedtünk a betegséggel és az igazából akkor nem is létező lehetőségekkel. Az azóta eltelt négy év sok témában hozott változást. Egyfelől klasszisokkal jobb az információáramlás, összefogottabbak a kutatások (bár még így is vannak felesleges párhuzamok) és a kezdeti lehangoló sehol sem tartáshoz képest valóban azt érzem, hogy már nem a vaksötétben kell tapogatózni.Mert négy éve még ezt éreztem, a kutatók elérhetetlen távolságban matattak az elefántcsont toronyban és elég keveset lehetett arról tudni, hogy mi zajlik a kulisszák mögött. Mára egészen más képem van a helyzetről, tudom, hogy kit, hol érek utol és jobban átlátható számomra a kutatómunka, úgy általában (és néha pont azért bosszankodom, mert már jobban átlátom). Na de zárjuk is rövidre a gondolatsort, mert lassan Léda tojásait érzem már a kezeimben.Tehát miről is szól a doktornő újabb mérföldköve, amely a Cell Stem Cell című folyóiratban jelent meg? Eddig az mdx egereken, egerekből származó különféle őssejteket (ES - embrionális őssejt vagy iPS - indukált pluripotens őssejt) próbáltak ki és vizsgálták a hatékonyságot valamint a tumorképződést. Időközben rájöttek, hogy az egész, etikai problémák tucatját felvető, embrionális őssejt vonalat hanyagolni lehet, mert bőrsejtekből PAX7 transzkripciós faktorral (ez egy fehérje, ami rábírja az őssejtet, hogy izommá alakuljon) célirányosabban lehet haladni és még a tumorképzősés sem okoz problémát (ti. az nincs).
Vagyis a PAX7 képző gént - vírus vektor segítségével - be kell építeni olyan pluripotens őssejtbe (amiből elvileg bármi lehet) és ha a PAX7 működik és ráadásul jó időben működik, akkor már csak izommá tud alakulni a sejt. Nekünk épp ez kell. A legutóbbi eredményekben pedig arról beszélnek, hogy mdx egereken már nem egér iPS-eket próbáltak, hanem emberi iPS sejtekkel dolgoztak. Ez itt a mérföldkő.
Ami ebben zseniális, hogy egyfelől páciens specifikussá lehet tenni, másfelől nem érinti embrionális őssejt kapcsán felvetett etikai kérdéseket, mert az iPS-t bőrsejtekből állítják elő. Vagyis a fejlődés abban mutatkozik meg, hogy ez az első alkalom, amikor sikeresen használtak emberi bőrsejtet az izomdisztrófia kezelésére.
De nem csak ez a hírérték, hanem az is, hogy mostanra hosszú távú tapasztalataik szerint, nincs káros mellékhatás, vagyis az egerekbe injektált őssejtek végzik a dolgukat, úgy ahogy kell. Amiben pedig még fejlődni kell, az minden őssejt terápia alapproblémája: a mennyiség és a stabilizált minőség. Ahhoz, hogy érdemi terápiát lehessen emberen folytatni őssejt "tömegekre" volna szükség. Ahhoz pedig, hogy stabilizált minőségű őssejtet lehessen bevinni, át kell gondolni azt, hogy az őssejtet miként bírják rá arra, hogy kizárólag izommá alakuljon (eddig vírusok segítségével teszik/tették, de azok nem elég stabilak).
