Biopszia

A magyar egészségügy helyzete katasztrófális. Ez tény. Mintahogy az is tény, hogy a benne dolgozók - legtöbbször erre hivatkozva - megkeseredettek és ennek folyományaként nem tudnak tisztességesen viselkedni. De főképpen empatikusak nem tudnak lenni, ami pedig azt gondolom, hogy egy gyerekkórházban extramód elengedhetetlen. Csakhogy politikára kenni a téli depit vagy foglalkozásának undorát nem szép dolog; helyette inkább javasolnám, hogy ezek az emberek kezdjenek máshoz.
Példának okáért mi külföldre költöztünk többek között az ilyen emberek miatt. Az embernek mindig kell, hogy legyen más választása. Mert olyan nincs, hogy nincs A helyett B verzió. Ezt mint alapfilozófiát szeretném leszögezni. Ez azért is fontos, mert ez alaptétele kell, hogy legyen ennek a blognak. Ezt mindenkinek meg kell érteni, aki velünk akar, tud és fog maradni az előttünk álló években.

Nos tehát, ahogy az meg volt előre beszélve a gyermeket szépen "kiéheztettük" a beavatkozás reggelére. Minden előre egyeztetett műtét előtt ez a szokás. A műtét reggel kilenc órára volt kiírva, hogy minél gyorsabban átessünk rajta és lehessen enni, inni valamint hazamenni. 7.30 perckor a megbeszéltek szerint kopogtattunk a kardiológia ajtaján, hogy szívultrahangos vizsgálaton vegyünk részt. A doktornő szerint ez szükséges, mert "ezek" (ti. a disztrófiások) speciális gyerekek, speciális igényekkel. Persze fél óra alatt kiderült, hogy az orvos szabadságon van, tehát nem lesz itt semmiféle megelőző vizsgálat. Orvos apukám szerint így is el lehet végezni az izomkimetszést, tehát folytattuk a procedúrát. A következőkben a pofákat vágó nővér oktatott ki bennünket, hogy csak egy szülő tartózkodhat bent a gyerekkel a kórteremben, mert "tömegesen" zavarunk és láb alatt vagyunk (félve jegyzem meg, hogy a malteros éppen vakoló munkások - lévén felújítás az osztályon - lábatlankodása persze senkit nem zavart meg). Aztán bejött egy kedves fiatal doktornő és elmondta, hogy ő fogja végezni a műtétet. Elmondta, hogy kb. dobókockányi méretet távolítanak majd el analizálás céljára a bal quadricepsből (combizom). Azt már ő sem tudta elmondani, hogy hová mennek a minták és megfelelően elő van-e készítve a hűtés. A minták egy része Németországba kell, hogy menjen, de nem értettük, mikor és ki viszi majd őket, mert mint oly sokminden másról, erről sem kaptunk értelmes felvilágosítást.
Hosszas várakozás következett. reggel 9 helyett az étlen-szomjan, fogyó türelmű Misot 12 után vitték a műtőbe.
Szerettem volna az előkészítőbe bemenni, hogy érezze vele vagyunk, de a rangidős sebész konkrétan ordított és közölte, hogy odabent steril viszonyok vannak. A visítást abszolválván én elsírtam magam, a pasas pedig a malteros-poros klumpában becsattogott a sterilbe. Legszívesebben ott helyben leköptem volna, csak azért nem tettem, mert az én okos, higgadt uram azt mondta, hogy fogjam be szépen, mert ez is bent lesz a műtéten, nem szeretné, ha előfordulna valami műhiba duzzogásból kifolyólag. Igaza van. Így inkább sírtam kicsit.

Kitolták a nagyfiút, aki abszolute türelmes hősnek bizonyult. Ahogy múlt a bódító hatása, egyre élénkebb lett. Nem volt könnyű fekve tartani. A gerinctáji érzéstelenítés miatt másnap reggelig kell fekvő helyzetben pihentetni. Persze ő mindig fel akart állni, szóval étellel, itallal, különböző telefonokkal és egyéb bármivel próbáltunk sikeresek lenni. Szerencsére a tökéletes csemete, tökéletes napirendjéhez hozzátartozik a hosszú délutáni lulu, szóval majd 2 órát csak nézni kellett. Aztán már csak "árkot ugrott a szúnyog" videókat kellett mutogatni, mire végre este 6 tájban aszonták evés-ivás, pisi-kaki rendben, tehát kívül tágasabb. Monnyuk nem is gondoltam, hogy éjszakázni a koszos kórházban akarnék...

Budakalászra autóztunk, ahol a tisztességesen kifáradt gyerek és a szülők is szó nélkül aludtak.