Pszichológia-szociológia
1. A diagnózis felállítását követően minden családnak fel kell ajánlani egy otthonukban történő látogatást, hogy segítsenek megérteni és feldolgozni a lelki és praktikus (mindennapi élet dolgai) problémákat, amelyeket a diagnózis felállítása vet fel. Például a veszteségérzetet, a bűntudatot, a dühöt vagy azt hogy miként beszéljünk gyermekünknek és hozzátartozóinknak a betegségről. Ahol pedig elérkezett az idő, beszélni kell az otthoni, iskolai és szabadidős tevékenységet korlátozó tényezőkről. (Erről alapvetően azt gondoltam, hogy nincs rá szükségem/ünk, ami részben igaz is. Az utóbbi időben azomban szembesültem vele, hogy a Miso sokkal többet fog fel a dolgokból, mint elképzeljük, így nagyonis oda kell figyelnünk arra, hogy mit mondunk előtte. Mondjunk-e előtte bármit is? A pszichológus azt mondja nem kell, kisgyermek korban nincs erre szükség, különösen akkor nem, amikor a tünetek még ki sem alakultak vagy olyan csekély mértékűek, hogy a gyerek nem érez különbséget társaihoz képest.)
2. Szociális (információ, pártfogás, tanács) és pszichológiai támogatást kell felajánlani az életkörülmények megváltozásakor kialakuló krízisben. Pl. újabb gyermekvállalás megfontolásakor, új lakásba költözéskor, a járóképesség elvesztésekor, műtéti beavatkozások esetén, szív és légzésproblémák fellépésekor, egyetem kezdetekor, munkábaálláskor és az élet végén. (Ez persze nyilván egyén és családfüggő. Van aki ösztönösen jól kezel bizonyos dolgokat, de van akit letaglóz minden változás. Egy a fontos, hogy beszéljünk róla.)
3. Pszichológiai segítséget kell felajánlani az érintett gyermek és családja részére akkor, ha érzelmi vagy viselkedési problémák alakulnak ki.
4. A tanulási nehézségekettől az autizmusig terjedő mentális betegségeket korán fel kell ismerni, hogy a szülők és a nevelők is útmutatást kapjanak ezeknek a nehézségeknek a kezelésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése