A Gyógyító Jószándék alapítvány jóvoltából ismét összejött a "csapat" a lassan szokásosnak mondható Rozmaring étteremben.
A találkozó előtt most is vegyesek voltak az érzéseim, mert őszintén szólva nem érzem a sorsközösséget. Ez egyáltalán nem a szervezőket vagy a jelenlévőket minősíti, hanem leginkább engem. Mert mindenki a maga módján, a maga eszközeivel és lehetőségeivel közelíti meg a betegséget. Mi leginkább "project felfogásúak" vagyunk Gergővel: feladatot kaptunk, amit meg kell oldani és ki-ki a saját erősségét és képeségét bedobva a közösbe hajtja végre a kitűzött részegységeket. Persze a nem odatartozás érzése nem is igazán ennek szól, hanem annak, hogy mi nem látjuk a Misko izomsorvadásos jövőjét. Foglalkozunk a dologgal, ez természetes, csak nem azt érzem, hogy valaha fizikálisan is része leszünk a betegségnek.
Talán azért van ez így, mert nagyon bízunk a tudományokban és magunkban. Valamint a "bízáson" kívül úgy érzem igyekszünk tenni azért, hogy a tünetek a lehető legkésőbb jelentkezzenek. Szóval nagyon nem érzem magamnak pl. a kerekesszéket...
De ez szerintem nem baj, részben ez visz minket előre.
Ezekkel az érzésekkel érkeztünk és részemről egészen másként távoztam, már ami a közösséget illeti. Kifejezetten jó beszélgetésekben volt részem. Végre a többi szülő is elkezdett megnyílni és beszélni, illetve mesélni magukról. Ezt nagyon fontosnak találom, mert remek dolog lenne, ha működő közösséget tudnánk kialakítani. Nekem ez remekül működik a neten keresztül is, hozzá vagyunk szokva. De nem mindenki van ezzel így és látom, hogy sokaknak jobb a személyes kapcsolattartás. Tehát erre tényleg kiváló alkalom egy jó ebéd.
Remélem hamarosan újra összeülünk!
1 megjegyzés:
Na,ez nagyon tetszik! Szívemből szóltál! Mármint ami a betegséghez való hozzáállást illeti! Azt meg egyre inkább sajnálom, hogy nem lehettem ot a találkozón, de talá egyszer majd sikerül olyankorra szervezni amikor épp otthon leszünk.
Megjegyzés küldése