A kanadai Universite Laval Kutató Központjában dolgozó Tremblay professzor és csapata régóta foglalkozik izomsorvadásos kutatásokkal és most valami olyat találtak ki, ami újdonság a palettán.
A vezető kutató azt mondja, hogy az ún. normál vagy genetikailag módosított izom prekurzor MPCs sejtek izomba történő beültetésére fókuszálnak.
A disztrofin stresszfolyamatoktól védi meg a sejtet, azáltal, hogy biztosítja a sejthártya stabilitását. Mivel a Duchennes fiúknál ez hiányzik, így az izomsejt nem tud rendesen védekezni a (fizikai) stressz ellen, így gyakran és sok pusztul. Ekkor az izomsejtekhez közeli szatelita sejtek aktiválódnak és felszaporodnak (proliferálódnak), hogy ezáltal regenerálódjék az izomszövet. Mivel a DMD esetén gyakran van szükség az utánpótlásra, a szatelita sejtek gyorsan elfogynak, hiszen számuk véges és így a szövet végletes hanyatlásnak indul.
A disztrofin-helyreállítást célzó sejttranszplantáció már 1991-ben sikeres volt, a kutatók azóta azon dolgoznak, hogy klinikai gyakorlatba ültessék át azt, ami egéren korlátozott mennyiségben és minőségben működött, de még mindig van/volt három sarkalatos pont, ami akadályozza/ta a humán felhasználás beindítását:
1. a kedvezőtlen immunválasz
2. a transzplantált sejtek rövid élettartama
3. a transzplantált sejtek gyenge migrációja
1. A "kiokosított" donor sejteknek immunkompatibiliseknek kell lenniük a befogadó szervezettel, máskülönben a fogadó szervezet visszautasítja (pl. elbánnak velük a T-limfociták). Az MPCs-ek ugyanilyen kompatibilis donoroktól származtak, de még így is szükség volt immunszupresszánsokra ahhoz, hogy a fogadó szervezetben ne váltson ki kedvezőtlen immunválaszt. Ezért a kutatók Tacrolimus (transzplantációkor használatos antibiotikum féle) beadása mellett próbálkoztak a beültetéssel. Ezzel a protokollal jó eredményeket értek el, hatékonyság szempontjából, de mégsem a legjobb megoldás, hiszen a szer növeli a rákos megbetegedések kockázatát és növeli a fertőzésveszélyt is, továbbá tönkreteheti a veséket, károsíthatja az idegrendszert, stb. Ezért alternatív megoldáshoz folyamodtak, hogy indukálják a fogadó szervezet antigénjeinek toleranciáját. Treosulfan (rákgyógyszer) kúra és egyszeri cyclophosphamide (autoimmun betegségek gyógyszere) dózis kombinációja mellet a beültetés után a fogadó szervezet donorspecifikus immuntoleranciával rendelkezett valamint kialakította disztrofinképző képességét. Ezen kívül egy másik lehetőség az, ha a beteg saját MPCs sejtjeit genetikailag feljavítják (cDNS-el vagy műkromoszómával).
2. A kutatók a transzplantációt követő vizsgálatok során azt vették észre, hogy az átjuttatott sejtek 70%-a három napon belül elpusztul nekrózis vagy apoptózis (nem programozott és programozott sejthalál) miatt. Az egyik ok, hogy a beültetés helyén már egy órával a procedúra után megjelennek a makrofágok, hogy bekebelezzék a "váratlan vendéget". Ezek olyan anyagokat bocsánatak ki, amelyek az érkező sejtekben kiváltják a programozott sejthalált.
A másik ok az un. anoikis (programozott sejthalál egyik formája), aminek következtében a sejtek elveszítik "horgonyzóképességüket", vagyis nem tudnak beépülni, így elpusztulnak. Ha megváltoztatják az apoptózis faktorait, akkor ezek a folyamatok jelentősen csökkenthetőek. Továbbá, ha felülszabályozzák az ún. VEG faktort (érbelhártya növekedési faktora), akkor az szintén növeli az MPCs mioblasztok túlélési esélyeit és beépülését az egerek izmaiban.
Végül, a harmadik ok, az maga a bejuttatási technika, hiszen a sejteknek számos fizikai stresszt kell eltűrniük a előkészítő folyamatok során valamint a beinjekciózáskor is.
3. Azt tapasztalták, hogy a disztrofin-expresszió azokra a területekre korlátozódik, ahol a páciens be lett injekciózva, ami azt jelenti, hogy a beültetett sejtek nem igazán migrálnak (pl. a vérárammal). A tudósok kitaláltak néhány megközelítést ennek elősegítésére, amelyek működnek in vitro vagy esetleg egérmodelleken, de nem működnek nagyobb állatmodellen. Azt mondják, a mioblasztok legnagyobb problémája, hogy egyelőre nem tudják őket kémiailag vonzóvá tenni az izomsejtek számára ezért aztán nehéz rávenni őket a fúzióra.
Dr. Tremblay laborja persze nem csak ezzel az egy technikával foglalkozik. Otthon vannak miosztatin gátlásban, génterápiában. Dolgoznak vírus (AAV, Lentivirus, Retrovirus) és nem-vírus (plazmidok) vektorokkal.
Minezek az ismeretek egy helyre kumulálva pedig azt tették lehetővé, hogy az összes, egyelőre megoldatlan nehézség ellenére klinikai I. fázisú kipróbálásokat végezzenek 10 DMD beteg részvételével. Vagyis allogenikus mioblasztokat (más emberből származó őssejteket) ültettek be immunszupresszió mellett. Az eredmények pedig 34%-os disztrofinexpressziót mutattak.
Ezen a ponton pedig jusson eszünkbe, hogy a 20%-os disztrofin expresszió már Becker fenotipust eredményez!
A cikk pedig január 25-én jelent meg, Misko szülinapján. :)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése