Amikor az egyik szemem sír...

A másik meg persze mosolyog, csak közben szétfeszítenek az egymást érő sóhajok. Mindez egyszerű hétköznapi szituációban, két gyerekkel kellett lemennem a másodikról. Ez általában úgy történik, hogy felkapok egyet és leszaladok, aztán felloholás és újabb kör. De ezúttal másként volt. Miskot felvettem, mindeközben Jónás pedig a maga 15 hónapjával, csacsijával a kezében nekivágott a lépcsősornak. Korlátba kapaszkodva araszolt lefelé, de ha fogtam a kezét, akkor ösztönösen váltott lábban hajrázott máris.

Hogy lehet egy ilyen piti dolog ennyire fájdalmasan örömteli?